Nemzeti Összetartozás Napja

Tisztelt Emlékező Közösség!

Az újonnan megalakult Országgyűlés döntését követően 2010-től a mai napra a nemzeti összetartozás emléknapjaként emlékezünk.

Emlékezünk arra a diktátumra, amelyet Illyés Gyula úgy jellemzett, magyarságunk mércéjéve téve azt, hogy „magyar az, akinek fáj Trianon”.

Természetes hogy fáj, hiszen mi magyarok nem kicsik vagyunk, hanem csonkák.

Mi magyarok soha sem kicsiként tekintettünk magunkra, hiszen ezredéves államiságunk, kulturális, gazdasági teljesítményünk, történelmi személyiségekben is megnyilvánuló nagyságunk jogos büszkeséggel tölthet el bennünket.

Negyven év és ennek a negyven évnek az öröksége, ennek a pusztító ideológiája akarta és ennek az örökösei akarják a mai napig elfogadtatni velünk, hogy mi kis nép lennénk.

Elvehették országunk 2/3-át, magyar nemzettársaink 1/3-át, de történelmi nagyságunkról, nemzeti büszkeségünkről csak magunk mondhatunk le, ha feladjuk, ha hagyjuk… .

A nemzeti összetartozás napjának ez az üzenete: nem hagyjuk, nem hagyhatjuk.

A Trianon óta eltelt majd egy évszázad azt mutatja, hogy nem hagyjuk: az azóta eltelt nemzedékek mindegyikének meg kellett, meg kell találnia a válaszát a diktátumból eredő csonkaságunkra.

Ha a fájdalomra vigaszt keresünk ezt legképszerűbben természetesen íróink, költőink műveiben kereshetjük József Attilától Kosztolányin át Illyés Gyuláig és Csoóri Sándorig.

Juhász Gyula így ír erről a Trianon című versében, a friss fájdalom hangján 1927-ben:

„Nem kell beszélni róla sohasem

De, mindig mindig gondoljunk reá

Mert nem lehet feledni, nem soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és Igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnyes és

Verejtékes munkája adta meg

Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.”

később:

„Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,

Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,

bírnád feledni Kassa szent halottját,”

Nem kell mindig beszélnünk róla, de nem szabad soha sem feledni és mindig gondolnunk kell rá.

Hiszen jószerével csak a friss fájdalom kikiáltására jutott idő. Majd fél évszázadon át nem lehetett, tilos volt beszélni is róla.

Így fordulhatott elő, hogy több generáció nőtt fel úgy, hogy csak az elhallgatás csöndje jutott nekik.

A feldolgozatlan trauma pedig a nemzet lelkében máig hat.

Trianon öröksége nem csak elvesztett nemzettársaink mindennapos fájdalmában, a kisebbségi lét megaláztatásaiban, az elvesztett természeti tájak, történelmi emlékhelyek, az elvesztett gazdasági lehetőségekben hat a mai napig, hanem meggyőződésem szerint a csonka ország és a megmaradt csonka nemzetrész mai mindennapjaira is hat. Számos bajunkra a mai napig ez a csonkaságból eredő, máig ható és feldolgozatlan, megoldhatatlannak tűnő fájdalom az oka.

Amíg erre a fájdalomra nem találjuk meg a mai választ, hatni is fog a trauma.

A mai válasz, a mi és az utánuk jövő nemzedékek válaszkeresésének eredménye az, ami a nemzeti összetartozás napjának az üzenete: ne a fájdalomra emlékezzünk, hanem örüljünk egymásnak. Tudjunk egymásról, ne turistaként menjünk az elszakított területekre, hanem haza menjünk oda is.

Úgy ismerjük és úgy lakjuk be az egész Kárpát-medencét, mint ami a miénk, hiszen a magyar lelkeket, a halottainkat, a múltunkat nem vehették el tőlünk.

A „haza a magasban” mindig a miénk marad, és a miénk maradhat a mindennapok valóságában is ha, „mindig mindig gondolunk rá” és nem feledjük „nem soha” és beszélünk róla, továbbadjuk és megtanítjuk, a fiainknak elmondjuk „nemzedékről nemzedékre”.

Megtanítjuk az iskolákban, a határtalanul programokkal, a diákcserékkel, a testvértelepülési kapcsolatokkal, ha az újra megadott magyar állampolgárságban rejlő lehetőségeket kihasználjuk.

Különös jelentősége van, jó alkalom az elkövetkező esztendő, a 100 éves évforduló a válasz keresésének: emlékezzünk együtt és keressük a jó válaszokat a következő egy évben: Emlékezzünk hozzánk méltóan és cselekedjük is a következőkben, hogy igaz lehessen Juhász Gyula költői látomása, amelyet az előbb idézett versének végén így fogalmaz meg:

„Trianon gyászos napján, magyarok,

Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,

Rossz csillagok alatt virrasztva járók,

Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan

És őszintén, s a nagy-nagy sír fölött

Ma fogjatok kezet, s esküdjetek

Némán, csupán a szív verésivel

S a jövendő hitével egy nagy esküt,

Mely az örök életre kötelez,

A munkát és a küzdést hirdeti,

És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá!”